Uncategorized

A filmeket mindenki szereti!

A címben szereplő kijelentés talán elsőre túlzónak tűnhet, de nem érzem úgy, hogy ne lenne igaz. Nem hiszem, hogy bárkivel is találkoztunk volna életünkben, aki csípőből elutasítja a mozgóképek minden formáját, legyen szó akár sorozatokról, akár filmekről, animációkról. Ez a téma pont olyan, mint a zene: mindenkinek más jön be, más az ízlése, mások a kedvencei. Vannak, akik az üldözésekben, robbanásokban gazdag akciófilmekért vannak oda, mások a romantikus filmek nélkül nem tudnák elképzelni az életüket, míg olyanok is akadnak, akik a rettegés, a horror megszállottjai. E tekintetben nem lehet igazságot tenni, lehetetlen kijelenteni, hogy egyik műfaj jobb lenne mint a másik, ahogyan azt is bolondság lenne állítani, hogy a jazz vagy a techno magasabb rendű, mint a blues vagy a metal. Ahányan vagyunk, annyi féle érdeklődési kör létezik, és felesleges azzal idegesíteni a másikat, hogy lefitymáljuk a neki tetszőt.

A kritizálás megint egy másik kérdés. Valahol mélyen mindenki kritikusnak tekinti magát, hiszen akinek van egy kialakult ízlése, annak véleménye is van, meg tudja állapítani, hogy mi az ami tetszik, és mi az, ami nem. Csakhogy a kritikának (jó esetben) nem első sorban az egyéni preferenciákról kellene szólnia, hanem a szubjektivitásról, a technikáról és az összehasonlításról. Sokan kiáltják ki magukat kritikusnak, akik nem tudnak többet a maguk szája íze szerinti ítéletosztásnál, de egy valódi értékelésnek ennél jóval sokrétűbbnek kellene lennie. Egy filmesztéta az adott mozgóképalkotást egyfelől önmagában kellene, hogy értékelje, másfelől az adott stílus mércéihez és etalonjaihoz mérten. Ám ha a saját ellenérzése elvakít valakit, az sosem fog tudni tárgyilagosan fogalmazni. Az egyéni véleménynek egy szakszerű kritikában csak kiegészítő szerep jut.

Aztán ott vannak azok, akik személyes sértésnek veszik, ha kritika éri a kedvenc alkotójukat, filmjüket, sorozatukat. Lehet, hogy pont ezért társult egy pejoratív jelentés is a “kritika” szóhoz, hiszen a legtöbbeknek rögtön a lehúzás, gyalázás ugrik be a hallatára. Ez többek között köszönhető a sok szakszerűtlen kritikusnak, véleményvezérnek, akik úgy vélik, hogy az ő álláspontjuk kikezdhetetlen, és mindenki téved, aki nem velük ért egyet. Régi múltra tekint vissza a néző-kritikus feszültség, és egyhamar nem is fog enyhülni. Hacsak nem történik érdemi változás.

Másfelől ott az örök kérdés: “Milyen jogon kritizál ő? Mit tett le az asztalra?” Ez már csak azért sem jogos, mert a kritikusnak nem feladata alkotni, ennyi erővel művészeti alkotásokról is csak művészek formálhatnának véleményt. A kritikus feladata az építés lenne, a figyelem felhívása azokra az elemekre, amiken lenne még mit javítani, valamint a pozitívumok kihangsúlyozása, hogy mindenki el tudja dönteni, szüksége van-e az adott műre. Illetve, hogy az alkotók tanuljanak belőle, legközelebb ne kövessék el ugyanazokat a hibákat. Ám még ha a filmkritikusi szakma kicsit ki is fordult magából, azért még találni olyan írásokat, amikre érdemes adni. Ha meg nem szeretnél, hát nem kell. Pont ez a lényeg. Nincs szükséged megerősítésre ahhoz, hogy egy film tetsszen. A saját ízlésedért csak Te felelsz, Te döntöd el, hogy neked mi a jó és értékes. Ha az animéket szereted? Hajrá! Az akciófilmeket? Nagyszerű! Romkomokat? Mindent bele, nézz annyit, amennyit bírsz! A lényeg, hogy jól érezd magad, jól szórakozz és minél több filmet láss.